Kilences busz. Két férfi.
– Ma is, érted, fél órákra eltűnt. Keresem, kérdezem, hogy hol a Pista, aztán kiderül, hogy kint cigizik épp. Vagy telefonál. Nem dolgozik rendesen.
– A Pipás is megmondta, hogy nem jól dolgozik, hogy már nagyon kiáll neki a szénája.
– Na, azért a Pipást se kell félteni, azért az se egy „hej de” munkásember! Mert, érted, én se vagyok egy mit tudom én milyen fasza, nagydarab, erős ember, de azért tudok dolgozni, ha kell. Meg tudom fogni azt a lapátot!
– És engem milyen munkásnak tartasz, amióta itt dolgozok? Jó munkásnak tartasz?
– Hát, figyelj, nem tudom, mi nem nagyon csináltunk még együtt semmit...
– De igen, tudod, amikor a vizet hordtuk.
– Nézd. A lényeg az az, hogy mindig csinálj valamit. Mit tudom én, mászkálj föl-alá egy lapáttal vagy egy vödörrel. Ha nincs is épp mit csinálnod, akkor is, nézzen ki úgy, mintha dolgoznál. Volt, hogy én is eltűntem egy félórára az aknában, érted, és nem nézett felém senki, ilyet azért lehet. Lehet azért sunnyogni, de az nézzen ki úgy, mintha csinálnál valamit. Nemhogy leállsz cigizni, meg telefonálni. Á, de mindegy, hagyjuk is, mert csak fölidegesítem magam, mert amúgy meg a Laci is leszarja az egészet.
– Ja, a Laci is leszarja.
– Csak hát így azért nem lehet dolgozni, ahogy a Pista dolgozik.
– Hát így nem.