Kilences busz. Két férfi. Középkorúak.
– Szevasz. Dolgozni voltál?
– Aha.
– Hol dolgozol?
– Kertépítő cégnél.
– Az jó, az jó. Megfizetnek?
– Meg, meg.
– Mennyit?
– 700-800 körül.
– Óra?
– Ja, ja.
– Az jó. Csak jön a fagy, nem? Lefagy a föld, aztán nem lehet majd dolgozni.
– Azér’ ilyen betonszegélyeket, meg ilyesmiket csinálunk még. Öntözőrendszert már nem lehet lerakni, az igaz.
– Ebédre van idő?
– Fél óra.
– Reggeli?
– Á, arra nincs.
– Nálunk se. Az ember megeszi a buszon a kenyeret, aztán kész. Amúgy meg semmi. Nem igaz?
– De. Te mit dolgozol?
– Segédmunkás vagyok. Kőműveseknél. És inni lehet munka közben? Megengedik? Azt nem engedik, mi?
– Hát, egyet azért lehet.
– Nálunk nem lehet.
– Jó, hát hivatalosan, nálunk se, de nem szólnak érte. Félrevonulok, tudod, aztán úgy. Bedobok egyet, aztán kész. De nem is kell több. Maximum kettőt.
– Család van?
– Nincs.
– Nincs? Egyedül laksz? Albérlet?
– Nem. Az apámmal lakok. Itt a környéken. 36 éve lakok itt. Már igazából megszoktam.
– Nem is volt család soha? Asszony?
– Nem. Nem volt.
– Soha?
– Soha. Alkalmi kapcsolatok azért vannak.
– Értem. Jobb is ez így, nem?
– Ja, ja.
– Ha ez van, akkor ez van. Jobb ez így, szerintem, jobb ez így, nem igaz?
– Hát, a franc se tudja.